C. néha kiejti a szájából a merőkanál nyelvecskéjét. Olyankor figyelni kell, hogy vegyek levegőt.

Csitt, most nem kiabálom el.
Hallgass, figyelek.
Hogy idén mi történt velem? Titok.
& mi sem egyszerűbb.
Miért, hitted volna?
& most, most elhiszed?
Megreccsennek a soraid?
Olyan, mint esőben aludni?
Csitt, most nem kiabálom el.

Sok múltidejű igét tudnék elkiabálni, ha akarnék, még több jelenidejűt, & még annál is több jövő idejűt. Súgni se fogom, szájon & fülön.

Enigmaporzás: a legjobb ajándék, amit harmincharmadik születésnapra kapni lehet, egy turcsi orrú, rozoga bólogatóskutya, amit ha az asztalra teszek, Constance odanyomja hozzá az orrát & aztán csodálattal bámulja, jé, bólogat.

Ha meg tudnám mutatni, hogy milyen rögvest naplemente után úszni a sódriban, már lefényképeztem volna. Ahogy tolom magam előtt a sötétzöld vizet & a szökő napsugaraktól a hullámok lilába & narancssárgába játszanak. Ahogy Constance úszásának a színráncai összeszaladnak az enyémmel. A tó kicsi szaga, egészen kicsi szaga van, csak közelről érezni, ha beleér már az állam a vízbe, de az gyönyörű. A nádas alján az arasznyi sárga sáv, azt magyarázza már el nekem valaki. Meg a vöcskök, hát per se, a vöcskök. Julie Andrews hangja ilyen.

A nagy koncertélmény után bezzeg felhívott a hűtlen elhagyó, akire számítottam volna, hogy elvisel a vonaton & vigyáz rám hazafelé, közben meg kölcsönösen leszarjuk egymást, mert koncerten vagyunk, nem ismerkedési esten, & aki helyett egy kedves ismerősből csettintésre példaképpé avanzsált kedves ismerős terelgetett & apolgatott a koncert utáni félvalóságomban, szóval fölhívott a hűtlen elhagyó, aki még a nevét is leveszi [ez egy másik történet], hogy meséljek már milyen volt, itt van a borin, ha felugrik a hévre, jöhet-e sétálni. Jöhetett, meséltem. & elmeséltem neki, hogy rendes mizantrópunk létemre selyemben akartam menni, de az egyik selymemet sem akartam összevonatozni, úgyhogy egy hétig rágódtam, aztán induláskor leszartam, & felvettem a legjobb barátom nadrágomat, amivel már annyi mindent csináltunk együtt, de Iggy koncerten még nem voltunk, hát igen, ezt, amit általában kutyát sétáltatni hordok, ezt a kis nyamvadt ősöreg, még mindig stramm katonadrágot, azt' elvittem koncertre. & most jó, mert nemcsak Szigligeten, Börzsönyben, Szegeden, Mátrában, ezerkutyasétában, Dunában volt rajtam, hanem akkor is.
Ez most azért jutott eszembe, mert összeiggyzett nadrágban sokkal jobb kutyát sétáltatni. Ma meg még jobb volt, mert befrászoltam, hogy koszos a Dunácska vize, & elvittem a kutyát a sóderbányára úszni, & az ostoba fejemmel nem vittem fürdőruhát, & most van még egy története a nadrágomnak, mert ez már nemcsak egy összeiggyzett nadrág, hanem egy olyan összeiggyzett nadrág, ami mellett úszott el karnyújtásnyira vöcsök. Kicsit fújt rá ugyan, de elúszott mellette.
& a sóderbánya kristálytiszta vizű, tele van lusta halakkal, akik csak akkor úsznak arrébb, ha beléjük rúgsz, & látni Constance szétfeszített lábujjacskáit, ahogy úszik mellettem. Igen, combig sétáltam a vízbe nadrágban, mert csak valahol térdmagasságnál jutott eszembe, hogy akár le is vehettem volna, de akkor már késő volt. & a ház, ahol elvesztettem a szüzességem, még áll, a lovarda, ahol a legviccesebb történeteim készültek, már düledezik, a másik, ahol csak néhány viccem van, konyhagépgyár lett.

Akartam ám mondani, hogy nem holnapra múlt el, hanem levittem a kutyát, megetettem, leültem a géphez & ott várt benne a két legyet egy csapásra!, milyen szép a világ, csak elfelejtettem mondani, mert egy csomó fontos dolgom volt, például vettem jegyet, megnéztem a Je t'aime-et, megnéztem naponta kétszer a menetrendet, megszámoltam, hány selymet is tartalmazó ruhában voltam már koncerten, & akkor mennyi marad, & a legfontosabb dolgom mind közül az volt, hogy esténkint elzarándokoltam Constance-szal a fehérkerítéses házhoz, hogy megbámulhassa az incifinci kinticicákat, mert az alom kismacska most már kertimacska, kint játszanak a fűben, & C. úgy bámulja őket, hogy néha suttyomban, amikor a mamamacska nem figyel, bedugja a nyelvét a kerítésen belülre.

Constance okos kutya, & elég hamar megtanulta, hogy ha valamit akar, akkor le kell ülni hozzá. Ha át akar menni az úton, odamegy a széléhez & leül. Ha enni akar, beül a konyhába. Ha sétálni akar, leül a küszöbre. Ha botozni akar, keres egy botot & mögéül. & tök büszke vagyok, mert a legtöbbre magától jött rá, annyit tanítottam meg neki, hogy az út szélén márpedig le kell ülni. Az összes többit a bumbi fejével maga okoskodta ki. & most ismeretleméleti válsága van. Mert hiába ül le a macska elé, a macska nem jön oda. Mi több, én se viszem neki oda a macskát. Ő csak ül elszántan, meghatón, a macska meg sehol. & látom, hogy tökre hisz abban, hogy az ülésért neki márpedig járna macska.

Constance, amikor alszik, annyira nem evilági, hogy ha elnézegetem egy-két órát az alvását, utána könnyű & boldog vagyok, de nem tudom elmondani, miért.

Szép csöndben bólogattam, hallgattam, hogy azért nem akar kutyát, mert az rabszolgaság. Nem szeret egyedül lenni, pontos rendszerben követel sétát, ennivalót, foglalkozást. Teljesen igaz, Janus-rabszolgaság, szoros felelősség, ha így nézem, ha meg úgy, akkor keret, rendszer, amibe kényelmesen bele lehet simulni-puhulni, amire rá lehet szokni, ami támogat, irányt ad. Biztonságot. Nekem jó, hogy pontosan tudom, hogy [miután hazaértem] pontosan hétkor el fogok indulni sétálni. Befelé mosolyogtam.
Hazamentem, csacsogtunk, játszottunk, ittam egy kávét, hat ötvenhatkor átöltöztem, hétkor a folyosón álltunk, Constance szaglászott, a nővérem a küszöbön guggolt, megjött a Piros Doboz, Constance odaszagolt a nővéremhez, aztán bemászott a Piros Dobozba, az levitt minket a földszintre, saba-daba-dú, csekkoltuk a macskákat, botoztunk a parton, elcsavargott másfél percre haramiákolni, összeevett valamit, hazaballagtunk. Nem ette meg a vacsoráját. A nővérem szerint úgy néztem ki, mint akit mindjárt elnyel a pokol. Rengeteget ivott. Megtapogattam a hasát, nem lázas. Megnéztem az ínyét, normális. A szeme is rendben van. Ennyit tudok utánozni a szuperdokiból. Még mindig rengeteget ivott. A nővérem a lelkemre kötötte, hogy nem akadok ki teljesen, mondtam, hogy már kiakadtam. Ha éjjel álmában kapja el a kólika, reggelre mozdulni se fog tudni. & ez az én hibám.
Van egy másik szokásocskája, fél tizenkettő körül megy át a hálószobámba aludni. Lemászik a fotőjéből, iszik, megrázza a fülét, ha még kinn üldögélek, odaáll a térdemhez, megsimogatom, elindul a háló felé, a küszöbről visszanéz. Felkelek, elkísérem a hálóba, elhelyezkedik, álmodj szépeket, macskákat, botokat, halakat, visszamegyek a dolgaimnoz. Tegnap is ugyanezt csinálta, mikor felálltam, nem a háló felé indult, hanem beállt az ajtóba. Menni akarsz?, kérdeztem, gömbölyű szemekkel nézett. Cipőt vettem, örült. Leszaladtam vele. Elintézte az elintéznivalóit, hazaszaladtunk, visszament a fotőjébe aludni. Befelé mosolyogtam, rabszolgaság.

Mese a kiskutyáról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Megnőtt, de akkor is kiskutya maradt. Itt a vége, fuss el véle.

[Idom Adél ezzel a meséjével emlékezett meg a rekorder hetvennyolcperces macskabámulásról.]

A kutyák is whiskast vennének, egyébként.
Nem emlékszem, mikor került bele a hazaérési szertartásba a hazaérési jutalmacska, de belekerült egy életre. Ha hazaérek munkából, hasbarúg, lábszáronkarmincsol, beleteszi a fejét a táskámba [én közben megpróbálok lepakolni és -vetkőzni], aztán gyorsan berongyol a szobába, ott opcionálisan a nyakamba mászik, aztán játszunk egy kicsit. Úgy negyedóra után varázsütésre a konyhába pattan, én meg szaladok utána, kiabálva, hogy hazaérésitájm, öntök az asztal sarkára egy marék macskakaját, körbeüljük, egyenkint a szájába adogatjuk. A nővérem néha ad neki egy-egy semmit, fel se tűnik neki, azt is behammogja.
Egyébként pedig Constance evéseiről regényt lehetne írni.

Az vesse rám az első követ.
Constance hatéves korára megtanulta, hogy a hó nem csíp, a sós latyak meg igen. Ebből kifolyólag ha havazott, a nem havas dolgoktól kicsit fél. & azt is megtanulta, hogy ha baja van, akkor szóljon. Ha tüskésbe lép, álljon meg, lógassa a lábát, & jön a kisgazdája & meggyógyítja. Azt egy kicsit nem érti, hogy a csípős latyaktól miért nem tudom olyan ügyesen meggyógyítani, pedig olyan szánandóan rázogatja a fájós lábát & még pillog is. Beletörlöm a tappancsát a kesztyűmbe, havat morzsolok rá, kicsit használ csak. Aztán ma az egyébként is csonkabonka séta végén át kellett volna mennie a négysávos, nagyonsós úton, & megállt jó messze a járdaszéltől & kétségbe volt esve. & aztán zöldre váltott a lámpa, én megadó gazda módjára felmarkoltam a kutyát & átvittem a túloldalon a tiszta hóba. Letettem, a nyakamba nyomta az orrocskáját, aztán segget rázva elkocogott egy utolsót jelölni.

Párnába mélyesztett orral horkol, három láb mozaikba gyűrve, a negyedik lelóg a párnáról, az egyik füle a karfára terítve, a farka vagy a lábai mellé simul, vagy a másik oldalon lóg le. Álmodik, horkol, pokoli bűzöket púzik, én meg irigylem.

Egyébként pedig az megy szilveszter este a csepelművek elhagyottabb, de legalábbis kivilágítatlan & égett gumi-szagú részére sétálni, akinek két anyja van. & per se viszi is mind a kettőt, hogy nyihogva visítozzanak meg dobogva futkározzanak körülötte.

Az olyanoknak, mint én, akik látják a kutyájukon, hogy egy kicsi kölyökmacska lelke is bele van bújva abba a harminckilós dömpertestbe, javaslom a hatezerforintos ultrahipoallergén kutyasampon használatát. Most van egy boxerom, aminek csurom kiscicapihe az összes szőre & úgy csillog, mint egy diszkógömb.

Sétatéren.
- & mennyi idős a kisbulldog?
- Éppen pont ma pont öt hónapos. & a tiéd?
- Ó, hát az már elmúlt hat ...
- ... tudtam, hogy egyidősek!
- ...ő, hat éves.
- Te most viccelsz, ugye? Nézd már meg, épp most pörög a fején, ez nem lehet hatéves.

A Constance-féle enigmatikus énekazesőben: pisi-kaka-menjünk-haza.
Meg azt is csinálta, hogy becserkészett & bravúrosan megfogott egy csatornafedelet.

A kedvenc macskázóshelye most a fehér kerítéses ház. Az új alommal együtt van vagy tizenhat-hét macska a kertben, nekem csak annyi a dolgom, hogy álldigáljak vele a kerítésnél & kész is a Constance-féle spektrumtévé. A kerítésrudak között pont be tudja dugni a negatív orrát, hogy az előző alomból az öthónapos tarka kismacska pont kényelmesen tudja pofozgatni. Nem ér ennyire bájosan mamlasznak lenni & kész. Odavagyok egészen.

Séta után kicsit megrángattuk a hakapeszimakijáról lerágott lábat, aztán rágicsálta az új vállfáját, aztán elcsórta a ma délután összeomlott ruhaszárítóról letört görgőt & azt is megrágicsálta, aztán eszébe jutott a sípolós focilabdája, megsípoltatta kétszer, aztán sípolós focilabdával a szájában bevonult a lavórjába, összegömbölyödött & elaludt.
Ha mocorog álmában, csipog a labdája.

A kutyaszületésnapi ünnepségsorozat szerves része & mintegy megkoronázása a rituális kutyavacsoráztatás volt. Megígértük neki, hogy addig ehet, amíg jól nem lakik, ráadásul a kedvenc kajáját kapta, bundáskenyeret, iszonyú boldogság volt, titáni cuppogások, nyálpocsolyák. & röpke tizenkét bundáskenyeret tolt be a királylány együltő helyében, aztán jött a világnézeti válság, tiszta hiszti lett, mert ott volt még egy csomó bundiskás, & ő nagyon-nagyon akarta a bundiskásokat, de amikor nyújtottam neki egy falatot, csak arra volt képes, hogy tátogjon, mint egy harcsa, mert lenyelni, na azt már nem bírta volna.
Egyébként onnét lehet tudni, hogy hiszti van, hogy akkor rükvercbe kapcsol. Ha ideges, akkor meg ásít. Tankprimadonna.

Teljesen természetesen negyed tízkor jut a királylányak az eszébe, hogy egy kis őrjöngésre vágyik, ami úgy kivitelezhető a leggyorsabban, ha az építkezéshez kikészített kétméteres homokdomb tetejére kajlul, & aztán leesik onnét, hol a fején csúszik, hol lebucskázik, hol hanyattcsúszik, hol ezek tetszőleges kevekéke, amikor leér, fut kicsit, hasbarúgja a kisgazdáját, bubuzik egyet, & rohan vissza a tetejére leesni. Aztán csurom homok a pofája.

Jól tudod, a kutya sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit.

Írta Constancekutya verse.

Frissen nyugdíjazott papa féléves rotival kontra munkaerő két hét múlva hatéves boxerral beszélgetés elrontási metódus.
Papa: & beszél, de tényleg, leül mellém & karattyol, nemcsak vekeg egyet-kettőt, hanem hosszasan cizellál.
Munkaerő: Constance csak kiköveteli, hogy azt csináljam, amit ő akar.
Papa: Ha adnék neki papírt-ceruzát, írna is.
Munkaerő: Ja, az első kutyám is okos volt, négyhónaposan átrágta magát a Shakespeare összesen. Jó kemény kötésű könyvek voltak. Constance nem olvas, ő csak diktál. De írt már verset.

Papa: Hát, már késő van. [El.]

Constance egyik legszembetűnőbb szexepilje az, hogy úgy néz ki, mint aki nekiszaladt a spejzajtónak. De legalább a negatív orra miatt nem marad hely a nyelvének lehűlni, amikor liheg, akkor is forró levegőt nyeldekel, amikor hűteni próbálja magát. & amikor sorra dőlnek a melegrekordok, Constance hősokkban tengődik. Szenved. Sípolva veszi a levegőt, nem találja a helyét, nem tud aludni rendesen. Odaáll mellém, gömbölyű szemekkel bámul, térdig lóg a nyelve, bízik bennem, hogy most is megvédem. Ideges leszek ettől: van egy állat, amelyik hisz bennem, pontosabban szólva bennem hisz, én meg mit se tudok kezdeni. A vízzelfröcskölés nem használ már, jobb ötletem meg nincs. Reszketek a tehetetlenségtől.
Van egy hófehér muszlinszárongom, a rengeteg abszolútli hordhatatlan ruháim egyike, nem is hordom, legalábbis nem szárongnak, hanem kendőnek, a nyakamat, vállamat, karomat ezzel takarom, ha napra megyek. Utolsó reményem: felkapom, kiszaladok a fürdőbe, hideg vízzel átmosom. Kirázom, kettőbe hajtom, a kutyára terítem. Kicsit furcsállja, de mire elkezdhetne meglepődni, hűlni is elkezd, & olyan kis kimerült: amint egy fikarcnyit kényelmesebb, máris álomba esik. Egy perc & horkol, tíz perc & álmában vekegve szalad. Elmesélem a nővéremnek az ötletem, tetszik neki. Onnantól csak a séta idejére vesszük le a kettéhajtott muszlinszárongot a kutyáról.
& Constance itthon úgy jár-kel, hogy a marjától a seggéig nedves muszlin van rajta, mindkét oldalán majdnem a földig ér. & beszéljük. Menyasszony, főpapnő, Seherázádé, pelenkás baba, hetéra baldachinos ágyban, nagymama főkötőben. Hozd ki a kutya köpenyét, szerintem a lavórjában hagyta. Toro!
Körülbelül hatvannyolc óra alatt leégtem, Constance muszlinba tekeredve alszik, Madame Recamier.

Annyit nyúzom, abajgatom a kutyát, hogy megszokom, & aztán mikor hazaérek öt nap távollét után, újra érzem, milyen selyemszőrű. Az egyik rajongója úgy szokott nekünk köszönni, hogy "hát jaj, jön a plüsskutya", & csak somolyogtam rajta, de most már megint tudom, hogy igaza van.

Azt álmodtam, hogy rosszalkodott a kutyi [nagyon], & leszidtam [nagyonnak látszani próbálósan], & szégyellte magát, & annyira aranyos volt, hogy nem bírtam tovább szidni, mert még a botját is nekemadta engesztelésül, & tök jókedvűen ébredtem. Hosszú ideje ez az első álmom, amire emkékszem.
Megjegyzem, hogy az instant kutyaszégyenkezést kiváltó mondataim olyanok, hogy "hét üres faluban nincs még egy ilyen rossz kutya" meg hogy "csülkösbableves" meg hogy "na tessék most hisztériás rohamot kaptam miattad".

Amikor a kutyi álmában morogva & vekegve fut, akkor elfárad?
Amikor abbahagyja az álomfutást, egy mozdulatba fagyva alszik sokáig, vágta közbeni mozdulatban, a füle lobog a szőnyegre terítve, a lábai féligmeddig behúzva. Pár perc múlva rezegteti a pofaráncait, turcsogtatja az orrát. & csücsörít is, esküszöm.
Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, hadd lássak bele abba a tankocskafejbe, amikor álmokat álmodik.

Meleg eső, az idei első csont-&-bőrig-ázás. Amikor az egyik jellemzően szélcsatorna úton mentünk át, söpörte az esőt a szél, ilyen filmbeillő, ecsetvonásszerű mozdulatokkal, mikor ugyanaz a szél nekemfújta Constance-t. Nekiesett a kiskutya a térgyemnek, egy villanásnyi ijedtség átszaladt rajta, aztán csóvált, ja, te vagy az, kisgazdám, hát ez remek.

Az én kiskutyám zord külseje érző szívet tartalmaz, kicsit tán túl érzékenyet is. Reggel a parton megijedt egy gyíktól.

Becsaptam Constance-t, azt mondtam neki, hogy a bunkónagy görögdinnye labda. Úgyhogy szétrágta. A hátam is ragad.

Nem tudom, hogy tervezzek így kirándulást, mikor Constance a három hévmegálló alatt olyan hősokkot produkál, hogy kétségbeesve viszem haza. Szegény kismajom annyira lihegett, hogy sípolt.

Kutyanevelés:
Na, babukám, most becsuktam a jutalmacskákat a spejzba, abból te ma már nem kapol. Mégpedig azért nem kapol belőle, mert be vannak csukva a spejzba, csak kintről érhetők el, csak a repülő macskák kaphatnak belőlük, mind meg is fogják enni a repülő macskák a jutalmacskákat még ma éjjel, mert ez a világnak folyása. Ha nem ennék magukat degeszre a repülő macskák ugyanis, akkor napközben is repülnének, nem császkálnak a kertekben, & akkor neked nem lenne mit nézni. Érted?
A válasz általában nem, így:

Újfent megadatott a lehetőség, hogy elmagyarázzam: az ember vagy fél a boxertől, vagy széles karmozdulatokkal gesztikulálva ordít a boxer gazdájával, egyszerre a kettő nem hiteles.

Ezek az emberek arra nem készültek föl, hogy én már mindent megkaptam, amit egy boxer jelenlétében meg lehet kapni. Tapasztalatból tudom például, hogy ilyen helyzetekből gyorsan ki lehet kerülni akkor, ha leveszem a pórázt a kutyáról. & pusztán passzióból használok olyan szavakat, hogy sipítozik. Ezek az emberek mindig huszonöt-harmicöt közötti, nálam egy-másfél fejjel magasabb férfiak. Egy olyan világban eszméltek, ahol annak van igaza, aki jobban tud fenyegetni. Eddig világéletükben bevált az, hogy ordítoztak a körülöttük levő nőkkel. Csöppet sem sajnálom, hogy én vagyok az első csorba a világképükön.

Kutyanevelés:
"Látod, Kisbuba, akkor is hinned kell a kisgazdádnak, amikor hazudik!"

Délután: a szemembe süt a nap, ha a gépnél ülök. Behajtom az ajtót résnyire & elhúzom a sötétítőt. A zajra felneszel a kutya. Betotyog a szobába, odaáll az erkélyajtóhoz, ki akar menni. Visszahúzom a sötétítőt, kitárom az erkélyajtót. A kutya kilép, körbeszagol, visszanéz rám. Visszahátrál, lefekszik a fotőjbe. Behajtom az ajtót résnyire & elhúzom a sötétítőt.

Két mondat a kutyatartásról.
Tudom Constance kedvenc macskájának a nevét.
Ha abbahagyom az "igyálcsak" típusú simogatást, Constance abbahagyja az ivást.

Constance ma halottnak tetette magát a kedvenc macskája előtt, egyszerűen kinyúlt a flaszteron, & míg a macska diadalittasan szfinxesfeküdt, Constance sutyiban bedugta a kerítés alatt a nyelvét, így már nem tizennégy, hanem tizenkét centire volt a macskától: boldogság!

Királylányos, gyöngyös alvás, otromba & törékeny alvás, alvás, amin látom az alvásba tankocskamód beleugró lendületet, kicsit őszesebben csillogó negatív orr tömpen, balerinalábacskák csüngnek, fotőjből lelógó farok csóvál a lépteimre. Feltápászkodik, de csak ülésbe, a holdhoz nyújtja az orrát. A királylányosat, a negatívat, a sílesiklópályásat. A simogatástól összecsappan, mint a colstokk. A fotőj karfájára bólint nagy fejet, tappancs lóg le a párnáról. Az egyik köröm fekete, a másik fehér. Fekete-fehér is van, fifti-fifti, éles választóvonallal, hold a körme is. A fej lecsusszan, a fül kiterül a karfán. Abban, ahogy a lelógó tappancs & a letámasztott negatív orr pihennek egymásban, látom a boldog zuhanást a kutyazenbe, kicsit úgy esik, mint Alice az üregbe. Van az alsó ajkán kicsit arrébb egy pont, ahol az állkapocshoz szoruló ajakbőr néha, ha nagyon-nagyon álmos, ha épp most ébredt vagy épp most alszik el, meglazul, azt úgy hívjuk, hogy kiflöttyent a szája. Ha sportra vágyik, kimászik a fotőjből & elbattyog két métert a lavórjáig & beleesik. Úgy lóg ki belőle a tappancs, mint a katalán főutcán a második emeletről a lefátyolozott donna fehér keze, mikor az arénába vonul a híres & túl fiatal torreádor.

Ez az őszinte, kívül-belül & József Attila mentén értve is tiszta szívvel alvás pont egy éjszakára még most is elfeledteti velem a kézremegést.

A melegítőnadrágján feküdt & a fehér körömcipőjének rágicsálta az orrát. Eddig tartott az idill, mert a rágicsálás után jött a nem-kiköpés, hiába mondtuk, hogy traktorgomb, meg hogy pöpő, a kutya csak szép csendben nyeldekelte a fehér körömcipőorr-darabkákat. & akkor el kellett terelni a figyelmét, improvizálni kellett, felkaptam a gigászi játékkupacból, ami a kezembe akadt: & az a sapkája volt, vagyis ami maradt belőle. & igazándiból-vagyis az az én sapkám volt, amíg egyszer el nem kunyerálta. Mikor hazaértem, köszönt, & mikor vetkőztem, nézte vágyódón, gömbölyű barna szemekkel, & a homlokára volt írva, hogy tudja, hogy ez nem az övé, pedig olyan guszta, & mikor odatartottam neki, óvatosan kinyitotta a száját, de nem harapott rá, csak nézett megilletődve, mondtam neki, hogy tied, & akkor óvatosan a szélére tette a száját, & akkor már nevettem, de azért még mondtam még egyszer, hogy tied, elvette, berobogott vele a szőnyegre & szétszedte, & aztán rákerült a varázslatos kincsecske-kupacra, & ma este bevégeztetett neki: elterelte Constance figyelmét a cipőevésről, & a tenyérnyi darabkákat ujjnyi vastag csíkocskákra tépegettük. Aztán séta után széttéptünk egy pólót, & eszembe jutott, hogy a kutya már megsemmisített egy butikra való ruhát. & hogy mit szólnának ehhez az etióp kutyák.

Mese arról, hogy a bötü a valóságból fikciót csinál.
Tegnap a kutya a következőket aranyoskodta: könnyfakasztó erővel lefejelte a nővéremet [véletlenül], annyira koldult a szomszédnéni ajtajától, hogy elhányta magát, illetőleg a töküres szobában álldigált hosszan a vizestálkája fölött & várta, hogy arra járjunk & könyörögjünk neki, hogy igyon.
A mese tanulsága: se valóságosnak, se aranyosnak nem tűnik leírva. Pedig a valóságban aranyos.

Este vitte a fotőjébe a piros labdáját, azzal aludt. Reggel rámnyitotta zuhanyzás közben a fürdő ajtaját, mint kölyökkorában, jaj-jaj, nehogy elvigyenek a pancsimanók. Odatolta a fejét & álmosan nézett. Kijöttem, tüntetőleg odaállt a játékaiba. A kezembe adta a gumicsontját, ráásított. A kezembe adta a bipodáját & ráásított. Arra tanítjuk, hogy ugasson, ha rászólunk, hogy mondjad.
Szöszös kis múló boldogságfröccsök. Kellenek. Amikor nem a kutya bolondozik, sírok kétségbeesve, sírok megkönnyebbülve, haragos vagyok, keserű, vagy csak menekülök. Most mennem kell agyrázkódásosat játszani.

Magamat ismételném állandóan, ha nem a kutyám lenne.
Kutyismétlés a tudás Anna.

A kutya már annyiszor hallotta tőlünk azt, hogy jajistenem, hogy arra a következtetésre jutott, hogy az is a neve, mint a buba, baba, maci, csibe meg a többiek.

Aprócskát, furcsán változom. Mikor elkezdtem minden este sétafikálni & játszadozni, egy ideig sűrűsödni véltem, aztán megszokta a testem a sétát, visszatértem a rendes éhenkórász göthös kerékvágásba. Most meg megint valami történik körvonalülöttem, de más. Ha állathoz akarom hasonlítani magam, most is döbbenetesen nem fóka-, inkább sáska-alkat vagyok. Sok halat zabálok & sokat hemperkézek, ami egyértelműen fókás, viszont meg azután, hogy tarig pusztítottam a konyhát, még mindig kétdimenziós vagyok, mi több, lefekvéskor, mikor betakarózom, menetrendszerint gabalyodok bele a bordáimba. Viszont nézd meg a karomat: régen csont volt, meg egy-két eltévedt, szikár izmocska, most meg kedvesen domborodó, puha szövet. Ha előnyösen szabott nadrágot veszek, észlelhető méreteket ölt a csípőm. Az egyenes szabású nadrágaim vastag harisnyában nem lógnak rajtam. A kedvenc [mert egyetlen] robe manteau-m, ami tökéletesen egyenes szabású, régen úgy állt rajtam, mintha fogasra akasztották volna, most láthatóan van benne valaki, ha fölveszem.
& akkor ott vannak az egyebek. Azokat a kontyokat, amiket a mamám reggelente álmosan öt perc alatt a fejére rakott, reggel álmosan öt perc alatt meg tudom csinálni: mikor tanítgatta nekem, hogyan kell csinálni őket, a legjobb, amire jutottam, az vagy húsz perc lehetett. Mielőtt elalszom, tudom, melyik fülbevalómat veszem föl másnap. Lemondok programokat arra hivatkozva, hogy pihennem kell. Tudok elégedetten hátradőlni. Büszke vagyok sete apróságokra, csak azért, mert örül, akinek a kedvéért setén apróskodok. & most figyelj: bár tudom, mennyire vicces helyzet, legalább egy hétig szerelmes voltam Tom Waitsbe. Harmincegy éves vagyok: elkezdtem asszonyosodni. A következő megálló a vénykisasszonyosodás: vörös Csepel, vezesd a népet, bele az időbe! Tök lelkes vagyok.

[Per se vannak dolgok, amik nem változnak. Ma a szokásos szükségszerű állatorvos-látogatás napja volt, a szuperdoki per se mára is betárazott egy bókot, lelkendezve mondta, hogy Constance azt is békésen hagyná, ha operálna rajta. Per se az érzedelmet értékelem: a kutya tényleg bármit hagy, ha látja rajtam, hogy most hagynia kell magát, volt már hasznosítva arra is, hogy állatorvostanonc megpróbáljon vért venni tőle [per se utána elmondták az állatorvostanoncnak, hogy ilyen jámborsággal ritkán fog találkozni a pályája során]; mindamellett tiszta szívemből remélem, hogy soha-soha semmiért nem kell operálni már a kutyát ["no never no no"]. Séta közben meg eszembe jutott ez, pontosan azért, mert miután látogatós korszakában elég sokat károlybácsiztam a kutya után pórázon, mi több: egyszer hason, egyszer meg seggen is csúsztam utána a póráz másik végén, miután eljártunk iskolába & kölcsönösen megegyeztünk a pórázhasználat feltételeiről, jó egy évembe telt megértetni a kutyával, hogy ha jövünk-megyünk a kertvárosban, akkor ne sorakozzon be mögém. Boxerom van, tehát elég messziről hallom akkor is, ha épp semmit nem csinál, komótos sétálás címén is szuszog, töfög, röfög, szörcsög, hörög, de csak akkor tudom teljes biztonságban, ha látom is. & mikor úgy megy, hogy az orra a jobb térdem mögött pont félarasznyira van folyamatosan, akkor annyira nem látom, mert nincs szemem a seggemben. Most ha utcán szabadon van, előttem kocog, ha feszül a láthatatlan pórázunk, hátranéz, vár egy kicsit, a járdaszélen megáll & [feltéve, hogy nincs se túl hideg, se túl meleg & száraz idő van] leül, ha járókelő jár-kel, szólok neki, hogy ácsi, & úgy marad. A parton meg azt csinál, amit akar, hallótávolságon kívül menni elég ritkán akar, akkor meg előbújik, ha hívom. Ezt föladni valami falkaszellem-elméletért: hát, legalábbis kényelmetlen. A búcsúzás-hazajövés is pont fordítva van nálam. Kétéves elmúlt a kutya, mikor hozzánk költözött, előtte gyakorlatilag nem volt egyedül hagyva. Hosszú ideig nálunk sem, csak egy-két órára, aztán bő fél év múlva eljött az, hogy hétköznap napközben bizony egyedül van. Eleinte borzalom volt, szenvedés mindenkinek, a kutya másfél négyzetméter tömény kaktuszon áthágva rágcsálta a konyhaablak keretét, amikor meg a kilinccsel próbálkozott, leszakított egy darabot a nyelvéből; képzelheted, mi fogadott, mikor hazaértem: alaposan eldolgozott kaktuszhumusz, vértócsák, vergődés közben elszakadt kétujjnyi bőrpórázok, Constance meg úgy nézett ki, mint akit megvertek. Most ha megyek valahova, mindig elmondom neki, hogy hová megyek, mikor jövök. Dolgozni megyek, este jövök. A közértbe megyek, mindjárt jövök. Akárhova megyek, hétkor jövök. Teljesen mindegy, milyen szavakkal, de mindig elmondom. Ha a sógorom megy el három napra, ő is elmondja neki, hogy rofra megyek, hétfőn jövök. Ha egyedül hagyjuk, ugyanúgy elhortyog, mint egyébként. & mielőtt belép bárki az ajtón, a kutya tudja, hogy most mennyire lehet örülni. Most földszintben lehet forgolódni & bújni, most nekifutásból hasbarúgni lehet, most lehet nyakba mászni, hát istenem, azt is tudja, ha játékot hozok neki, olyat, amit rögtön az előszobában elkérhet, meg azt is, ha finomságot, amit a konyhában fog megkapni. Hogy van ember, aki ahelyett, hogy dúskál a kutyája figyelmében, tudatosan, szándékosan leszoktatja a kutyáját a köszönésről: döbbenetes legalábbis, de inkább mazochista vagy ostoba. Per se séta közben valahol érteni véltem az ő álláspontját is, de azóta hazaértem, adtam vacsorát neki, álomba ringattam-dúdoltam, írtam róla, most valahogy nem sikerül az empátiám.

Szóval van ez az új lámpám, a nagyon Chinatown, nagy piros rizspapír gömb, lóg le a plafonról. Meg van ez a játékunk, hogy ülünk a nővéremmel a sarkunkon egymással szemben, közöttünk áll a kutya, & megpróbáljuk átdobni a labdát a kutya fölött egymásnak. Ezt ma pont az új nagyon Chinatown lámpa alatt játszottuk a kutya új, piros labdájával. [Azt ugye mondtam már, hogy a kutya kedvenc színe a piros?]
& a nővérem dobta a labdát, dobta gyorsan, de a kutya még álmitos volt, lassan nézett föl, lassan cuppantott, lassan tátott flötyipofát, & akkor tök úgy maradt. & percekig tágra meredt gömbölyű szemekkel & tátott szájjal bámulta az új nagyon Chinatown lámpát, ami lógott a plafonról lámpamód, & nagy volt & piros, labdamód. & akkor megint rájöttem, hogy nekem van a világon a legaranyosabb kutyám.

Hoztam neki egy játékvirslit: a hazaérés az ilyenkor szokásos szertartás volt, hogy boldog vagyok, hogy látlak, nyakbamászás, puszi-puszi, tudom, hogy hoztál valamit, táskábafejelés, & aztán az az óvatos mozdulat, amikor elveszi az ajándékát, aztán játék, világjobbító hittel, tiszta szívvel. Olyat is játszottunk, mikor már kicsit elfáradt, hogy a kutya hanyatt feküdt, az összes balerina lába az égnek meredt, a szájában volt a játékvirsli, & amikor megpróbáltam elvenni, a mellső két lábával karmolt; elég dedós, tudom, de remek szórakozás. Aztán láttunk olvadó jégen sétáló vízicsirkéket, hattyakat, & búcsúzóul pisiltem pocsolyát én is az olvadó jégre. Néha megesik, hogy semmire nem vágyom.

Épp csusszantam volna édes álomba, mikor a nagyszobából olyan hangokat hallottam, mintha szekrényt tologatnának. Majdnem ijesztő volt. A legjobb tippem az volt, hogy a salgópolc összeesett a könyvek alatt. Átosontam megnézni. Constance kukackodás közben egyszerre rugdosta a radiátort meg a ruhásszekrényt.

Constance írt babaista képverset.
Nem én kakálok: a föld dübörög.
Elő is adta.

Azért szerencse, hogy nem tudok kötni, mert ha tudnék, kötnék Constance-nak egy pillangós-dömperes piros pulóvert.

A kutya jól van - bár a füle még mindig sebes, de legalább gyógyul. Burát már nem kell hordania [következésképp nem váj a szélével árkot a gigámba, ha puszit akar adni], rázhat is óvatosan [nem sikítok, ha ráz, csak gondolok a sikításra], & per se játszhat. A játszhatást nagyon szigorúan veszi, lelkesen rak rendet naponta legalább egyszer a játékai között, séta közben kötelességtudóan labdázik-botozik-verekedik összerogyásig, rúg, harap, karmol. & boldogan gyűjtögetjük újra a sérüléseket, pénteken például azon kaptam magam, hogy melóban mosolyogva bámulom a kézfejemen a karmolás hegét. & aludni is sokkal kényelmesebb bura nélkül, főleg fotőjben megfordulni [anélkül, hogy majdnem lekanalazná magát a burájával a fotőjéből], & per se legfőképp a lábamon keresztbeheverni jóval könnyebb kopasznyakkal. [Igen, két hétig fájt a térdem, volt olyan nap, amikor már a lépés is fájt, de amint orvost látott, összeszedte magát, & most szó nélkül tűri, hogy a kutya a harminckettőnéltöbb kilójával hencseregjen rajta.] A bura miatt az álla & a pofáján a ráncok viszont felsebesedtek, az elég csúnya, de legalább nem érzem magam fölöslegesnek, van még ápolgatnivaló rajta. A háromheti kényszerpihenőtől pedig meghízott, kis beles lett, úgyhogy most szigorú diéta van, a reggelijébe még egy kis segg helyett rizsát kap, a vacsorájába még egy kis bogyó helyett még egy kis segglevet [úgyhogy állandóan, szívszakasztóan, rettenetesen koldul, & per se adunk, némi lelkifurdalással, de adunk, finom májacskát, csontocska alakú jutalmacskát, tejfölösdobozocskát]. Elhatározásom szilárd, addig lesz diéta, amíg elő nem kerül a véknya. Talán még futni is fogok vele néha, hátha mire eljutok a térdemmel az ortopédiára, megint kikészítem. Így kerek a világ, béke, nyugalom, Constance-hortyogás, nagy elhatározások, langyos tejeskávé.

Még csak a liftajtó csapódott be mögöttem, mikor a nővérem már ugatni kezdett. [Az úgy van, hogy Constance meggyőződése szerint ha valaki a folyosón mászkál & ő lelkesen bubuzik neki, akkor az be fog jönni, & nagyon örül majd neki & játszani fog vele. Ezt az elméletét bebizonyítjuk mi, valahányszor hazaérünk. Ezenfelül pedig a nővérem meg én látens bububabák vagyunk, a példaképünk a legbububb baba. Úgyhogy ha halljuk egymást motozni a folyosón, ugatunk. Őrjöngve csóválni is szoktunk egymásnak. De ez titok.] Aztán mire a kulcsomat elővettem, már a kutya is ugatott.
Aztán meg szépen csöndben kivártuk a sorunkat az állatorvosnál, menetközben megsimogatta a szuperdoki [mi van, konibaba?], az asszisztenslány meg macskával kínálta, a rendelőben meg aranyosak voltak velem, türelmesek, a kutyának meg megmutatták az üres macskahordódobozt, amitől izgalmában majdnem hasraesett. Aztán mehettünk volna sétálni, ha az első sarokról nem húz vissza az állatorvoshoz, hogy bebámuljunk az ablakon. Hagytam egy kicsit feszülten figyelni, aztán elkönyörögtem, de az első saroktól megint visszahúzott. Hagytam kicsit megint, aztán elcsaltam: mutattam neki egy macskát a szomszéd utcában. Aztán vissza akart húzni, de nem hagytam magam, így veszekedtünk vagy félórát a kertvárosban, amikor elment előttünk egy ember & pont akkor böfögött, miből kifolyólag negyed órán át követtük hatalmasakat sóhajtozva, aztán épp egy tolatni készülő autó alatt vélt macskát felfedezni, aztán elment előttünk egy ember egy csomag retekkel a kezében, ezért követtük egy darabig, & akkor volt az, hogy én inkább szépen lassan hazakönyörögtem a kutyát, per se rögtön játszani kellett [hónaljonrúgosat meg hanyatthúzósat, de az már tényleg lényegtelen].

Mindezekből logikusan következik, hogy sürgősen meg kellett néznem Monty Python-féle Élet értelmét.

Constance totally looks like Keith Richards.