Hogy miért szeretem az elviselhetetlen meleget: első rész.
Gyerekkoromban a nyarakat Ráckevén töltöttem a nagyszüleimmel. Kaptam reggelit & kicsaptak a kertbe. Elvitt a szomszéd bácsi gyógynövényeket szedni, elkoslattam a többi gyerekkel a Kagylósra hasasokat ugrani a stégről, szedtem sárgabarackot, elküldtek tojásért a nénihez, gyűjtöttem békát, versenyeztettem a terasz fugáin meztelencsigákat, a korlát alól kilógva, hasalva haraptam a görögdinnyét, ilyesmik, gőzöm nincs, hogy tudott minden nap úgy eltelni, hogy már megint este van? ilyen hamar?, de eltelt, a házban csak akkor voltam, ha ettem vagy aludtam. & per se öt perc alatt mélységesmély sötétbarnára lesültem, amit mindenki más csokibarnának mondana, de a mamám nem, ő ilyen regényes lélek volt, úgyhogy egy Amado-könyv miatt [később olvastam, de nem tetszett nagyon] engem mindig kis Fahéjnak hívott. & amikor klassz kis hőségek voltak, mint ma, a nagymamám néha megpróbált becsalni a házba, kártyázzunk & mesél közben, megtanít cseresznyelevest főzni, ilyen trükkökkel, de én mentem mauglizni inkább, & mindig azt mondta, hogy ennek a lánynak meg se kottyan az időjárás. & azóta szeretem a meleget, akkor is ha megkottyan, mert nekem meg se kottyan.
& elképzelheted, milyen volt először hallani ezt.
Ez mind most azért jutott az eszembe, mert ki akartam venni a melegből a részem, ezért végiggurultam hazafelé, & közben elvégeztem egy kísérletet. Kipróbáltam, hányszor lehet végighallgatni hazafelé longboardozás közben a Cinnamon Girlt. Arra jutottam, hogy egyszer.