A fehérhajú nénit Viktóriának hívják, egyesek Vikinek is, de nekem ő a fehérhajú néni, apró, rosszul tápláltan csontos, hófehér haja van, sok-sok ránca, a ráncok között kicsi barna szeme, abban az egyik legtisztább tekintet, amit látni lehet. Eleinte félt egy kicsit Constance-tól, most úgy köszönnek egymásnak, hogy a fehérhajú néni az arcához szorítja C. fülét jobbról-balról. Mélységesen vallásos, áhítat nélkül, lelkesen, imád beszélni Istenről, sohasem akar megtéríteni.

Egyik tavaszi szombat, korán mentem Gyurit meglátogatni, borzalmas rosszul volt, alig volt eszméleténél, akkor se sokáig egyhuzamban, kibédi népballadákat olvasgattam az ágya mellett, ha feleszmélt, kicsit cirógattam, marókáltam, visszaaludt. Kora délutánig maradtam, hazafelé elmentem vásárolni, utána találkoztam a nénivel. Adtam neki ezt-azt, egy liter tejet, pár szem paradicsomot, tudomisén, ez volt a szokásunk, tudtam, hogy szegény, mint a templom egere, nem kérne soha, de ha kínálják, jó szót ad érte cserébe. & megint mondott valamit a szomorúságról talán? Két mondatot összesen, de az pont olyan volt, hogy bármennyire kapálóztam ellene, kibukott belőlem a sírás, csak folyt le az állkapcsomon & nem bírtam abbahagyni. A fehérhajú néni meg mesélgetett Istenről, kivette a táskámból a kardigánom & a vállamra tette, mesélgetett még, kivette a táskámból a zsebkendőmet, orrot fújtam, mesélgetett, & tiszta türelemmel ott álldogált velem a parkoló szélén két órát, amíg abba bírtam hagyni a sírást, megsimogatott, hazament. Se előtte, se utána, se egyedül, se más vállán, de még titokban sem sírtam Gyuri miatt, amíg élt, amíg haldokolt. A fehérhajú néni elvette a sírásomat & eldugta, ne kelljen azt is hurcibálnom minden nap. Iszonyatosan hálás voltam.
& per se ugyanúgy találkozunk néha itt-ott, beszélgetünk egy negyed órát, ha van nálam valami, adok belőle neki.

Júniusban a piac mögött láttam, egy kuka mellett guggolt & evett. Nem tudtam odamenni. Pár nap múlva találkoztunk megint, pénzt nyomtam a kezébe & ragaszkodtam hozzá, hogy elfogadja. Elmondta minden búját baját egyszerre, most én voltam az ő helyében, örültem, hogy visszaadhatom, & ő kész is lett egy óra alatt. Aztán folytattuk a szokásos szertartásunkat, hogy pár naponta találkozunk, adok neki valamit, ha van nálam valami, beszélgetünk úgy negyedórát. Egyre gyakrabban mondta azt, hogy aki alamizsnát ad, az Istent magát eteti, ez fájt, már bocsánat, de faszom az alamizsnába, én őt szeretem, & ha adok neki annyi pénzt, amiből egy doboz cigit nem tudnék venni, akkor végtelen kicsinyes gesztussal próbálom törleszteni azt a gyengéd erőt, amit ő ajándékba odavetett a lábam elé.

Ma este is összefutottunk, kicsit pityergett, megalázta egy tuskó. Majdnem én is sírtam. Igen, koszos a keze a kukázástól & ez szörnyű, de ő nem az. Anna, imádkozzon értem, különben a padlóra küld a gonosz. Maga suhan, magát nem érintheti.

[Szégyellem, de ettől csak egy éktelen cifra káromkodás jutott az eszembe.]