Ma hazalongboardozás közben utánamkiáltott egy ember, én pedig megálltam, azt hittem, ő is ki akarja próbálni, de tévedtem. Ezért voltam ma jó.
Megkérdezte, hogy ismerős vagyok-e a környéken, mondtam, hogy nem. Elindult, de utánaszóltam, hogy azért próbáljuk meg, hátha pont tudom, hol van amit keres. Elmondta, hát, azt nem tudtam, sajnáltam. Kiesett belőle egy klasszikus ócska tarhálószöveg, hogy lemerült a mobilja & ellopták a tárcáját & nem tudja letiltani a kártyáját se, nem tud hazamenni se, jaj-jaj. Nem néztem klasszikus tarhálónak, ha meg elviszi a telefonom [amin csodálkoznék, mert egy ócska hámló vacak], nem bánom, mert keserű utálattal gyűlölöm azt a vackot. Úgyhogy egy életem egy halálom alapon mondtam neki, hogy itt a telefon, hívja fel a bankját. Nagyon hadart & annyira remegett, hogy nem tudott tárcsázni.Felhívta a bankját, letiltotta a kártyáját. Mondtam, hogy ha tud valakitől segítséget kérni, hívja föl azt is, de nem volt ötlete se. Mondta, hogy ha kérdezni szeretett volna, meg se álltak, mintha részegnek nézték volna, én voltam az első, aki egyáltalán szóba állt vele, & köszöni, & csak ahogy beszéltem vele, attól egy kicsit megnyugodott. Aztán elment nem tudom hová, nem tudom, mit csinálni, én meg továbbgurultam. & sajnálom szegényt, idegen városban fillér & kommunikáció nélkül, hazajut-e, vagy a népstadionnál alszik a Jung-kötetével, csalódik az emberiségben, reggel nyit a bankja, vesz pénzt magához, hazamegy, elválik az asszonytól, fölmond a melóban & elköltözik Kefalóniába. & jólesett, hogy volt ereje-kedve megdicsérni, mert tényleg büszke lettem tőle. Hát így voltam ma jó.