Jöttek ezek a meleg napok & én teljesen rászoktam az izzadásra. Miután kardigánban teázgatva belülsírva végigülöm a napot a légkondi alatt, kimegyek a délutánra elkókadt betonra, longboardra pattanok, & olyan gyorsan tekerek, ahogy tudok, el az irodistatelep mellett, föl a hídra, át, el a híd mellett, gyors talpalás a kettes végállomásánál, & a ráckeveihév melletti, SÖR feliratú bodega után visszapattanok, meg sem állok. A beton átsüt a cipőtalpamon, okádja vissza rám a napmeleget, a táska ráolvad az alfelemre, érzem, hogy kidagadnak az erek a kézfejemen, de még nem izzadok. A Kvassay-hídról lefelé természetesen muszáj bénán & félősen szlalomozni, ki tud ellenállni a hatméteres amplitúdójú seggriszálásnak?, utána a bekötőút mellett meg csak egyszer kell nagyon megtolni magam, utána egy-egy kósza löket megtartja a suhanós tempót. Még nem izzadok. A szabadkikötőnél átszaladok a zebrán, fel a hévmegállóba, leteszem a boardot az árnyékba, melléülök, & akkor kezdődik. Megérzem a meleget. Megjön a hév, az istenadta hév, ami úgy van megszerkesztve, hogy a levegő moccanni se tudjon benne, rajta a boráros óta izzadó csepeli tömegekkel, & valami döbbenetesen forró. Beállok egy sarokba & jön a java. A halántékra, a száj & áll közti gödörbe, a haj tövébe, a lapockák közé kibukkanó apró, gyöngyszerű izzadság még hagyján, azt egy kiadós délutáni alvással is elő lehet csalni. A könyök vagy a térd felé szánkázó bivalykönny az igazi nagyágyú, attól úgy lehet vigyorogni, mint a tejbetök. Még mielőtt vihoghatnékom támad az izzadástól, a végére ér a hév is, ahogy leszállok, megcsap a panelok közt megállt harminckétfok hűvöse, hazabattyogok, a kapuban előszedem a kulcsom, a hónom alá csapom a boardom, & kettesével-hármasával szedve a lépcsőket fölvágtázok a negyedikre, hogy mikor hazaérek & leguggolok, hogy Constance a hasamhoz bújhasson, érezzem, ahogy lüktet ki a bőrömből a pára maradéka. [Utána jön a kevésbé dicső vég, padlizsánlila fejjel szaladok zuhanyozni.]