Szép csöndben bólogattam, hallgattam, hogy azért nem akar kutyát, mert az rabszolgaság. Nem szeret egyedül lenni, pontos rendszerben követel sétát, ennivalót, foglalkozást. Teljesen igaz, Janus-rabszolgaság, szoros felelősség, ha így nézem, ha meg úgy, akkor keret, rendszer, amibe kényelmesen bele lehet simulni-puhulni, amire rá lehet szokni, ami támogat, irányt ad. Biztonságot. Nekem jó, hogy pontosan tudom, hogy [miután hazaértem] pontosan hétkor el fogok indulni sétálni. Befelé mosolyogtam.
Hazamentem, csacsogtunk, játszottunk, ittam egy kávét, hat ötvenhatkor átöltöztem, hétkor a folyosón álltunk, Constance szaglászott, a nővérem a küszöbön guggolt, megjött a Piros Doboz, Constance odaszagolt a nővéremhez, aztán bemászott a Piros Dobozba, az levitt minket a földszintre, saba-daba-dú, csekkoltuk a macskákat, botoztunk a parton, elcsavargott másfél percre haramiákolni, összeevett valamit, hazaballagtunk. Nem ette meg a vacsoráját. A nővérem szerint úgy néztem ki, mint akit mindjárt elnyel a pokol. Rengeteget ivott. Megtapogattam a hasát, nem lázas. Megnéztem az ínyét, normális. A szeme is rendben van. Ennyit tudok utánozni a szuperdokiból. Még mindig rengeteget ivott. A nővérem a lelkemre kötötte, hogy nem akadok ki teljesen, mondtam, hogy már kiakadtam. Ha éjjel álmában kapja el a kólika, reggelre mozdulni se fog tudni. & ez az én hibám.
Van egy másik szokásocskája, fél tizenkettő körül megy át a hálószobámba aludni. Lemászik a fotőjéből, iszik, megrázza a fülét, ha még kinn üldögélek, odaáll a térdemhez, megsimogatom, elindul a háló felé, a küszöbről visszanéz. Felkelek, elkísérem a hálóba, elhelyezkedik, álmodj szépeket, macskákat, botokat, halakat, visszamegyek a dolgaimnoz. Tegnap is ugyanezt csinálta, mikor felálltam, nem a háló felé indult, hanem beállt az ajtóba. Menni akarsz?, kérdeztem, gömbölyű szemekkel nézett. Cipőt vettem, örült. Leszaladtam vele. Elintézte az elintéznivalóit, hazaszaladtunk, visszament a fotőjébe aludni. Befelé mosolyogtam, rabszolgaság.