Már nem csak én gondolom azt, hogy meghalt, mert olyan régóta nem láttam. A Mikrobi bácsi. Így hívtuk a háta mögött.
Fénykorában nagy csibész volt, aztán az Ív utcában a kiskocsmában lett alkesz bútordarab, aztán lett hajléktalanbácsi a parton. A kiserdőben lakott, aztán mikor leromlott, kiköltözött a papírgyár szervizvágánya mellé a bokrosba. Mikulássipka lógott az ágya fölött. Szép fehér szakálla volt hozzá. Mikor először láttam, még a kiserdőben lakott, december volt, azt gondoltam, nem éri meg a tavaszt. Aztán a következő ősszel azt gondoltam, nem éri meg a tavaszt. Tavaly ősszel harmadakkora volt, mint előtte, ki tudja hány szélütés után, összevissza sántán járt, tejes volt a szeme, akkor nem mertem gondolni semmit. Most van idén tavasz, ezt már nem érte meg.
Egyszer nagyon berúgott, a kisbográcsnál szedtem össze, hazatámogattam, beszélgettem vele. Az volt a fixa ideája, hogy én jó vagyok. Mesélt az életéről, hogy szélütése volt, kórházba került, de nem bírt ott megmaradni, mehetne a nővéréhez, de az állandóan nyúzza, kell-a-jó-nem, kell-a-rossz-kell, egy időre beleszeretett egy nőbe is, aranyos asszony volt, félre ne értsem, mindent megkapott tőle, de aztán ő is elkezdett elvárásokat támasztani, ott se volt maradása; szerintem szégyellte magát előttem, rohamosan józanodott ki, hazabotorkált a kiserdőjébe, & utána mindig köszöntünk egymásnak. Bemutatkozott, mielőtt elköszönt, azt mondta, Szandokánnak hívják, láttam volna fiatalon, nem volt ám ősz a szakálla.
Sosem volt mocskos, a szélütések után is csak leromlott, leharcolódott, de emberforma volt mindig, nem az, amit a belvárosban látsz hajléktalannak. Tavalyelőtt télire befogadta a mérleges, de nem húzta ki ott se tavaszig, kell-a-jó ...
Nem bírta a kötöttségeket, & amikor erre rájött, onnantól úgy élt. Élhetett volna tisztes öregségben a nővérével kis kertesházban, de inkább aludt a mikulássipka alatt a parton. Halkszavú ember volt. Kell-a-jó-nem, kell-a-rossz-kell.
Nyugodjék békében, akkor nem lesz nagy változás, békében élt.

A Pici ilyen még, azzal a különbséggel, hogy az egyszer biztos, hogy én előbb halok meg, mint ő. Egyesek szerint van vagy százhatvan kiló, én ezt megítélni nem tudom, ránézésre azt mondom, hogy beférnék a hóna alá, & a magasságához képest is tagbaszakadt. A kompnál lakik a nádasban, ha arra sétálsz, legfeljebb összetéveszted a többi horgásszal, nem gondolnád, hogy a horgászhelyétől húsz lépésre van mindene. Télen talán szemet szúrna neked is, ahogy az egy szál, három számmal kisebb pulcsijában üldögél a víz fölött & nézelődik, de nem járnál arrafele télen, ne aggódj, olyankor marha hideg van ám. Egyszer eltűnt pár évre, a környékbeliek már képzeletben temették, de aztán megjelent, elmesélte, hogy elment dolgozni, azaz azt azért nem, csak ugye a családnak sok földje van, eddig mindet a bátyja intézte & fölözte is le, gondolta beszáll, mégiscsak kényelmesebb úgy az élet, de hát tévedett. Visszaköltözött hát a jól bevált ritkás nádasába a komphoz, azt eszi, azt issza, azt szívja, amit a barátai hoznak neki [azt a sátrat fedte be  náddal Derszu Uzala módra, amit az egyik haverja hozott neki, mikor mondtam neki, hogy hé, Derszu Uzala, tepsimosollyal jutalmazott], horgászszezonban horgászik, horgászszezonon kívül meg nem, mást nem nagyon csinál. Nem egy brilliáns társalgó, meg egyébként is halkszavú.
Ő is úgy boldog, ahogy a Mikrobi bácsi volt, hogy megtalálta a szükségei & vágyai minimális megalkuvással létrehozható legszélesebb keresztmetszetét, & akkor abba belefeküdt. Ezért mind a kettőt irigylem.

Szandokánnak pedig üzenem, hogy a parton, a partunkon rajzanak már a cserebogarak, nyílik még a nagyon erős illatú nemtudommilyenbokor, már neszelnek a patkányok is, de idén nem égették le a nádat, úgyhogy csupéka lesz nyárra, viszont a töltés virágait sem tarolták le, ha beléjükfekszem, nem látom az eget & elsüppeszt az a sok illat, & hogy a kicsi jegenye, amelyik tavalyelőtt dőlt kétrét az egyik viharba, idén is zöldell amúgy negyvenötfokosan, mint tavaly, & hogy beszélgetünk róla. Meg egy dalt is, azzal a hanggal per se, ami beóvatoskodta magát a nyakam aljába, üzenem neki, hogy képzelje el, amikor egy siklókönnyű gitár sír, & egy bivalyhangú férfi azt mondja, hogy but I never did give up. Mert ilyen volt Mikrobi bácsi: volt ez, volt az, aludt árokban, veszett el szerelemben, de soha, soha nem adta fel. Örülök, hogy ismertem.