Annyira álmos, hogy az előbb, amikor a takarójáról át akart mászni a lavórjába, elesett.

Tényleg rendbe kéne tennem a kapcsolatom a novellákkal. Mert egy ideig lehet takarózni azzal, hogy dekérem Angela Carter minden tekintetben & mindeféleképpentében kivétel, de most már túl sok a kivétel.
Ott van például a Jhumpa Lahiri, aki remek, kompakt, tökéletesen görög-váza-egységű történeteket ír [novellákba], olyan tiszta, egyszerű nyelven, hogy egy pillanatig sem tudsz róla gondolkozni, mielőtt még befészkelné magát a bőröd alá. & a történetek tele vannak belenyugvó szomorúsággal, érted, semmi fatalizmus, csak elfogadás, olyan szép, mint nyáron hűvösben ébredni. Novelláskötet, & én nem szeretem a novellákat.
& megintcsak a Kureishi, bár most ad nekem kibúvót, mert ez a The Body dolog novellának lehetne hosszú is, de mindegy, mert regénynek meg rövid, & igazándiból ez a lényeg. & valami félelmetes, először is olyan alapötlet, ami a nyolcvanas évekbeli Cronenberg kamerájába kívánkozik & a mostani Cronenberg tudna belőle irgalmatlanul jó filmet csinálni - igen, metamorfózis, egészen máshogy, mint gondolnád. & az benne a félelmetes, hogy amikor gondolkozik róla, akkor mire készül föl, mitől remeg bele a térde az egzisztenciális kétségeibe, & amikor megtette, ezek a félelmei, gyengédségei mennyire enyésznek el, mennyire lesznek értelmetlenek; mennyire nem az lesz a problémája, amitől tartott, hanem az összes többi ember, a külsőségek. & máris ott vagyok, amiről Kureishi nagyon jól tud írni, hogy milyen bénán, milyen gonoszul tudunk vágyakozni, szeretni, kívánni, milyen mocskos, visszataszító, dögletes, önző & halálos tud lenni az, aminek meg kéne minket szépíteni, aminek fel kéne minket emelni, amiről azt hisszük, a legjobb, amit egy ember tehet & a legjobb, ami egy emberrel történhet. Hát.
& aztán ott van egy szép kiállású gyűjtemény, nem rövid. & majdhogynem csak novellák vannak benne. & csak kevésre tudnám azt mondani, hogy na, ez tényleg nem tetszett. Még szerencse, hogy vannak olyanok, amikről messziről tudom, hogy nemszeretem dolgok, a modernvégi realisták, akik túlírták a népit & a tájat például. Viszont ott van A zeneszalon, ami sehol nem mondja ki, csak megmutatja az egyik vesszőparipámat. Utána a Tehén a barikádon, ami pont az a típus, ami kapcsiból nem tetszik, de el kell ismernem, hogy szép. Mellé A paplan, na, arról most mit mondjak, zsigerbetű? Az. Felesleges lenne végigsorolni. Halt, van egy, az egyetlen, amit az utószó cím szerint kiemel, aminél rájöttem, milyen novellát szeretek: a Tóbá Ték Szingh.
A jó novella egy embléma. Nem kell túlragozni, de ahhoz, hogy ne kelljen kimondani se, kell köré keríteni egy rövid történetet, tudod, csinálták ezt vallásalapítók is, de náluk úgy hívják, hogy példabeszéd, & az a jó novellánál didaktikusabb, szájbarágósabb.
A jó novella olyan, mint a pángalaktikus gégepukkasztó, gyorsan hat, kiüt, vadállati, utána meg fáj & jó ideig furdal a lelkiismeret.
Azt hiszem, rászoktam a jó novellákra.

Jhumpa Lahiri, The Interpreter of Maladies
Hanif Kureishi, The Body and Seven Stories
Huszadik századi indiai novellák

& akkor we gotta get out of this place.
Tök disztingvált úrinő módra nem tettem említést a rendőröknek a bakancsaikról.

Ez a kettő nagyon közel van egymáshoz.
Jó lenne, ha szülők & gyerekük lenne.
Pont annyira laknak egymástól, hogy ha bármi nyűg van, kényelmesen át tudjanak ugrani, mondjuk azt, karnyújtásnyira.
Pont annyira laknak egymástól, hogy ne lehessen papucsban átmenni.
Biztos szerették egymást. Ha Annie készülődött valahova, Eszter segített neki, rendbetette a haját, vagy tudomisén. Páros szombatokon Annie & Aladár csinált ebédet, páratlanokon Eszter & József. Kellemes tavaszi vagy őszi délutánokon négyesben átsétáltak a Margitszigetre levegőzni. Az Őszikékről beszélgettek talán. Vagy a tegnapi szalontüdőről. Ittak egy kávét a kaszinóban, József & Aladár talán konyakot is.

Mindenből van első. Tegnap mondták először azt Constance-ra, hogy KAWAAAIII. Kábé így, ordítva.

Leült elém a villamoson, & mindenféle beszélgetés, figyelmeztetés nélkül a Pasolinimre rakta a tenyerét. Felnéztem, kicsit dühös voltam, kicsit ijedt, hogy megint megtalált magának valami csorgónyálú elmebeteg, vigyorgott. Aztán leolvadt a vigyora, Anna-lil-Anna, you don'tu lemebelö me?, azzal az utánozhatatlan, szigorú, keményderekú férfihangon, amiről soha nem értettem, hogy fér abba a testbe, a fura, minden egyes szó után kicsit hehhenő akcentussal, a bolzasztó laccsolással, & hát per se hogy egyből lemembel lett, per se, hát szia, ja, tényleg, de mi a jó büdös franc hozott ide, te?
Mindegy, hozzámcsapódik. Állunk a borin félórát, aztán végül inkább eljön velem kutyát sétáltatni. Olyan régen volt ez az egész, ő még az Egeret ismerte, kicsit csodálkozik, mikor ugatva hasbarúg engem egy boxer, de visszatartja, aztán amikor neki is nekicsődül, fejenfarkalja magát, annyira küzd & csóvál, akkor csak-csak odahajol hozzá, aztán csak-csak az ölébe mászik a kutya, akkor azért már mondja, hogy ziszö dogu isszvitö, aztán eljön velem a paplakhoz macskákat számolni, a kis focipályára labdázni, & amikor a labda körül lobogó pofával, hintapalintázva rohan hozzám a Constance, na, akkor már mondja rá, hogy KAWAAAIII [mit mondja, ordítja].

[Olyan fura volt az egész, azt mondta, sokat változtam, de semmit, ő meg semmit nem változott, ugyanolyan excentrikus, ugyanolyan lehengerlő, ugyanolyan idétlenül beszél angolul, tökéletesen emlékszik olyan apróságokra, mint hogy hogyan szoktam összekulcsolni a lábam fogmosás közben, & mégis teljesen más volt; ami késő tinédzserkoromban hatalmas korkülönbség volt, az mostanra mintha eldolgozódott volna, tizenkevés év távlatából másmennyinek tűnik az a tizenkevés év.]

Szerencsém volt, hogy amíg a kutya számolta a macskákat meg focizott a labdájával, tudtunk fecsegni. Pattogott a hangja a négyemeletesek között. Kapkodva beszéltünk, mintha lemaradnánk valamiről, ha most azonnal nem mesélünk el mindent, ami azóta történt velünk. Pedig már rég lemaradtunk. Hát.
Kapott vacsorát, de aztán dolgoznom kellett, lekísértük a hévhez. Megölelt, az enyhén bizalmatlan, enyhén zavarba esett emberek esetlen ölelése, a vállak összeérnek, a csípők próbálják tartani a távolságot. Sztillö szinkö bautu joru börszmark-sszu. Kicsusszan a bizalmatlanság, csimpaszkodok. Azóta már háromszor járt itt, kicsit mindig remélte, hogy még találkozunk. Amíg még itt van, találkozhatnák még egyszer, mondja. Jó, találkozzunk.
Kicsit félek. Hazaballagok, egy ideig nem találom a helyem, aztán muszáj visszaülnöm a munka elé. Beteszek valamit, amit ő mutatott.

Volt egy fiú. A gorenje-korszakban volt gyerek, aztán volt alternatív osztályzenekara, aztán meg leérettségizett. Közben ráadásul beleszeretett egy lányba. A lány érettségi után elment egy évre Amerikába. A fiú nagy nehezen, de összeszedett elég pénzt, hogy utána tudjon menni. Az anyja pénzén ment ki, úgyhogy nem akart költeni belőle feleslegesen, viszont ugye minél tovább akart maradni. Lepukkant gettóbarakkban lakott, verte a fogához a garast, de még így is túl gyorsan fogyott. Rákapott a bolti lopásra. A fogkrémet valami olcsóbb cucc dobozába áttenni, úgy is kevesebb fogy, ilyen kisnyugdíjasos ügyek, tudod. Aztán per se tényleg elfogyott a pénze & muszáj volt hazajönni. Hat év múlva élénk részletességgel mesélte a lopási trükkjeit meg a viccesebb lebukásait. Elfelejtettem megkérdezni, mi lett végül a lánnyal.

Erről beszélek.

A nagyapám a kutyákat következetesen blökinek hívta.
Meg akartam neki mutatni a két lovamat, egy szombat délután a megszokott duplaterep helyett felpattantam a Sarára, a Lindát meg vezetékre vettem & így hármasban beslattyogtunk Csillagtelepre, bele a kertvárosba. A kerítésre aggattam a két hajtóágat & berohantam, hogy nagyi-nagypapa, elhoztam a lovakat, gyertek ki, a nagyapámat átsegítettem a tolószékbe, ő ment elöl, én toltam, a nagymamám meg mögöttem tördelte a kezét. Megmutattam a nagyszüleimnek a lovaimat. A nagymamám megnyugodott, visszament a házba a dolga után, a nagypapám meg nézte, ahogy sürgölődök meg dicsekszem. Szép nagy blökik. Azt mondta. Visszavittem a szobájába, visszaültettem a kék karosszékébe, elköszöntem, visszavittem a lovakat. Örültem, hogy látták őket.
Akkor volt utoljára az utcán a nagyapám. Tavasszal lesz tizenhat éve.

Hát per se hogy hajnalban belekapott a fülibe, nem nagyon, csak hogy a varratot felszaggassa, a füle jobban nem sérült & csak egy nagyon pici vér volt, aztán mehettünk nyitásra az állatorvoshoz, ez már csak másodlagosan fog begyógyulni, azt mondta, meg per se hogy rakhattunk volna rá gallért, holnap vigyük vissza. Gondolom ez magyarán annyit tesz, hogy a kutyának nemcsak a nyelve lesz ezentúl rojtos, hanem a füle is. Tisztára össze van potyolva.

Sebkontrollon voltak ma a nővéremmel, másfél perc, egyik seb rendben, másik seb rendben, köszviszhall, ekdamsatpratavége, nem is volt elég a kiskutyának, a sarkon megállt, visszafordult, & szépen visszahúzta a nővéremet az állatorvoshoz. Tessék kérem komolyan venni ezt a kutyát ám & márpedig.
[Említettem már, hogy ha egyébként nem kell állatorvoshoz vinni, úgy három hét vagy egy hónap múlva odahúz magától? Jó, elismerem, tényleg szereti a szuperdokit, de kezdem gyanítani, hogy hipochonder a kutyám.]

Máshova, ugyanaz.

Az utóbbi években a legjobb egyedül meghozott döntésem az volt, hogy kilyukasztattam a fülem.

Juteszembe. Randalíroznak az érzelmeim.
Megsétáltattam, de csak kicsit, vizsgált macskaetológiát a paplaknál, megmászta a víztorony-hegyet & koldult a zöldségestől egy fél epret, amit aztán nem evett meg - & közben rájöttem, hogy vé-ge, így, kétszuszra gondolva, csak két ótvar marha szemölcs volt, lekapták, kiürült belőle a bódító, teker, szaglászik, kíváncsi, csóvál, megcsúszik a kásás havon, vé, ge, szusz, szusz.
Juteszembe irigyeltem ám nagyon a szuperdokit, mert a bódítás előtt hosszasan hallgatta a szívét, & remélem, csak gondoltam közben, & nem hangosan mondtam, hogy most hallgatja, ahogy szeret minket, egyszer én is meghallgatnám, hogy szeret minket a kutya. Ámellenben a szuperdoki lemaradt a soha vissza nem térő látványról, mert ő ment legelöl, de ilyen akkor sincs. Constance úgy tekert kepesztett kapart rohant a műtőbe, mintha legalábbis macskarnevál lenne ott, csupa ostoba & agyonszedált, alaposan megvizsgálható macskával, csúsztak szét a lábai a kövön, tiszta erejéből belefeküdt a pórázába.
& volt mérlegelés, ha fajsúlyos gondolatok járnak a fejében, pont harmincegy kiló, egyébként harmincegészkilenc. [Ez fontos. A harminckilós kutya még kezelhetőnek tűnik nekem, harminckilós volt, mikor levette a lábáról a babézia, akkor el tudtam vinni ölben a taxidrosztig, ha a legrosszabb helyzetben tudok vele mit kezdeni, akkor biztonságban van velem. A harmincegészkilencet meg harmincra kerekítem, sluszpász.]
Vannak, akik aranypakolást tetetnek az arcukra, én ezüstöt rakatok a kutyámra. Mind a kettő drága, de mulatság.
Elképzelem magam, ahogy kocogok a kutya után körbe a paplak körül & ritmusra dudorászom, hogy kis-kis-kiskutya, kutyabaja-jahaha, elég kellemetlen. Akkor valamiért az Acéllövedék jutott az eszembe, de ezt nem ismerném be.
Jó étvággyal, de nyugodtan evett [mint egy csorda vaddisznó], utána kepesztettem a szalvétájához, mert most nem csúszhat fejen, nem kukackodhat, a füle sebes.
Fetreng a lavórjában & irgalmatlanul horkol. Méltóságomat megőrzöm, nem kezdek el happy happy joy joy pattogni. Mostanában úgy becézem, hogy pintyőpöntyő.

Ma délután a szuper szuperdoki megint megvédte Constance-t, most a gonosz szemölcsöktől, rögvest kettőtől is. A gonosz szemölcsök a fülén & az oldalán támadták, a szuperdoki & hűséges segítői viszont kimetszették őket, a sebeket összeöltötték & lefújták ezüsttel.
Mikor szuper szuperdoki azt mondta, teljesen fölösleges szövettant csinálni rajtuk, ha a saját kutyájáról szedte volna le őket, akkor se küldené szövettanra, akkor visszatartottam a megkönnyebbült üvöltve-sírást.
Tizenhét perc volt az egész, utána a saját lábacskáin jött haza, igaz, mint az ökörhugyozás, de akkor is.
Aztán aludt tovább. Most ivott ma másodjára, cumiból, tíz perc esdeklés után. Még mindig tiszta nutella. Az egész délutánba torkollt nutellaságra viszont csöppet sem készültem föl, ma elaggódtam egy falu éves aggódás-adagját.

Magad-uram módra tegnap este a munkahelyem romjait sepregettem. Sebtiben kiürített iroda, sebtiben kiürített kisszekrény, székbe szórt szóróanyagok, soha meg nem telő üres cédék, romlás, hanyatlás, magány. & ott árválkodott egy Firenzei varázslónő, a köpenykéje úgy a harmadánál volt behajtva, valaki nem sokáig jutott benne, mielőtt el- & aztán ittfelejtette volna. [Valaki ostoba, erről most egyértelműen meggyőződhettem.]
Ugyanolyan könyv volt, mint amiből először azért olvastam a kutyának, hogy ne legyen már olyan nyughatatlan, hogy maradjon a sátorban, hogy ne törődjön a vihar hangjaival, aztán már csak megszokásból olvastam belőle a kutyának, az erdőben mauglizás része lett, hogy este felcsapom a sátrat, eszünk, a körülményekhez képest tisztálkodok, kicsit bámulom a térpéket, gondolok a sétára, aztán elkucorgok valahogy [a kutya a polifómon ugye], a fejlámpát belegabalygatom a hajamba, hogy lássak, aztán olvasok neki egy pár oldalt a Firenzei varázslónőből.

& ez itt a romokon, árván, elfelejtve, ugyanolyan volt, mint az enyém, legalábbis kívülről, csak ennek nem volt története, ezt egyszerűen otthagyták. Sajnáltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy hazaviszem [testvérkéihez a nagy Rushdie-polcomra], de inkább itthagytam tovább, másnak, valaki majd megtalálja, valaki olyan, akinek nincs még meg [két nyelven is], megörül majd neki, elolvassa, becsben tartja majd. Kis tengerész-könyvecske, jó szelet, nyugalmas kikötőt.

A véresszájú agresszorokat kerregőn sétáltatóknak ezúton két dolgot is szeretnék üzenni. Először is egyetlen kutya sem aranyos, amikor éppen hörögve üvöltve ugat, a méreten aluli szőrlabdák sem. [Itt jegyzem meg, ebben a helyzetben aranyos lehet egy boxer, amelyik ahelyett, hogy mondjuk ráharapna & alaposan megrázná, esetleg fél lábbal a sárba döngölné a kis szart, csendesen, ráncolt homlokkal nézi, hogy ennek meg mi baja, ha már itt tartunk. Meg az is aranyos, ahogy a jorki-csivava keverék haverjával kergetőzik.] Másodszor meg a humorérzékem kómába esik, amikor a szerencsétlen kutyája a bokámnál csattogtatja a fogsorát, & akkor sem éled fel, ha olyanokat hallok, hogy dehát a fél fogadra se elég, eh-heh-he.
[Ja meg azt is, hogy csodálom magam, hogy eleddig egyiket sem rúgtam föl. Biztos csak azért, mert alapvetően egy kedves, türelmes jószág vagyok.]

Az okos játék.
Ülök a sarkamon a szőnyegen, alkalomadtán előrekuporodva félkönyökölök, a kutya előttem áll, az egyik jobbfajta labdája a szájában, az egyik lába a könyökhajlatomban. [A jobbfajta labda kábé kétöklömnyi, vastagfalú, amit lehet billegtetni úgy, hogy a flötyipofája ráborul, szét nem rágja cafatokra, de azért kiluggatja némiképp.] Esetleg a frizbije [amikor a frizbijét billegteti, az rendkívül szórakoztató, ugyanis gyakorlatilag fejbecsapkodja magát vele].
Szóval sarkonülés, labda, könyök. A játék lényege az, hogy a kutya beleteszi a kezembe a labdát, aztán beleáll a könyökhajlatomba & kiveszi a kezemből a labdát. Beletesz, karontol, kivesz, beletesz, karontol, kivesz. Egyszer mértem, pont lement egy Ren & Stimpy*, míg ezt játszottuk. Az huszonnégy perc. Ennyi idő alatt furcsa görcs bír állni a hüvelykujjamba.

*Megjegyzem, mióta minden nap megnézek egy Ren & Stimpyt, sokkal kiszámíthatóbb lettem. Például teljes biztonsággal elvárható, hogy a nap folyamán legalább egyszer furcsa testtartásban jobbra-balra pattogva eléneklem a Happy Happy Joy Joy-t, ami egy dal, ami nem a bálnákról szól.

Van másik játékunk is, a legurulás. A parton a kiserdő előtti töltés szükséges hozzá, az nem túl hepehupás, & észrevehető, ha nem lenne ildomos legurulni, mert látnák mások. Azt úgy csináljuk, hogy a töltés tetején eldobom magam & legurulok, a kutya meg ugrál utánam, azzal az egerészős mozgással, tudod, első lábak fölkapva, akkora lendület, hogy lobog bele a füle, néha rámugrik, néha pont kigurulok alóla, néha elémugrik & rágurulok, aztán a töltés aljában jó alaposan összeugrál, próbálja húzkodni a kezemet, megrágicsálja a lábomat, ilyesmik. Én meg per se visongok.
Tapasztalataim szerint ezt ilyenkor hóban hazaindulás előtt érdemes játszani, mert akkor a nyaknál, karnál, deréknál, bakancsszárnál betolakodott hó nem fagy a bőrödre, mielőtt még melegbe menekedhetnél. Illetőleg ismeretlen eredetűnek tűnő zöldeslila foltok, szevasztok!

Közvetlenül korzózás után hajat mosni fájdalmas.

A korzózás egy játék. A nagyszobában [lásd még kutyaóvoda] a szőnyegen négykézlábazok, az egyik kezemben labdát, kötélkét, rongydarabot vagy mikor mit szorongatok, & mikor a kutya támad, furfangosan kicselezem, a vége az lesz, hogy a térdemen forgok körbe-körbe, a kutya a mellső lábacskájával meg egészen konkrétan belémkarol, kicsit esetlenül ugrál mellettem, próbálja elérni a játékot a kezemben. A belémkarolás közben könnyen lehet, hogy jópár centi hosszan felhasítja a bőrömet a vadkarma, mert ugye azt nem koptatja a sok-sok séta. & utána hajat mosni fájdalmas.
[Az előbb hazudtam, nem az összekarolkozva körbe-körbeforgás a játék vége, hanem az, amikor a kutya megunja, teljes testével rámdől, & én röhögve fejreesek.]

Forrás.

Idegen teljes munkaidőben. Sokban olyan vagyok, mint te voltál, kedves barátom. Csak azt akartam, hogy maradJanak. Bármit megtennék, hogy velEm maradjanak. Bármit mondanék. Undorító mélységekbe süllyedtem. Szánalmas voltam. Tudtam, milyen lenne, amikor Faképnél hagynak. Olyan magányos. Tudod, milyen az, mikor együtt vagy valakivel egy ideig, & miután elment, ülsz ott, körülnézel a szobában & próbálod megFejteni, mi változott. Azt a szobát, ahol együtt nevettetek, most a  szomoRúság & depresszió fojtó sebének érzed. Lelassul az idő. A magány elviselhetetlen. Sorra veszed, hogy mikről bEszéltetek, néhányat hangosan kimondasz, próbálsz nevetni, de semmi értelme. EgYedül vagy a szobádban, úgy érzed, mintha a plafon téged nézne, becserkészne téged. Akár hiszed, akár nem, vannak, akiknek fogalmuk sincs, milyen ez az üresség. Sosem esnek át rajta. Azt hihetnéd, ez lehetetlen, de én tudom, ez tény. Vannak, akik soha nincsenek egyeDül. Nem úgy, mint te meg én. Örökké Egyedül vAgy. Társaságban is egyedül. Kimész, megpróbálsz túlesni rajta. Olyan helyre mész, ahol tömeg van. Bárok ablakain nézel be, ahogy sétálsz. Megpróbálod elképzelni, ahogy egy bárszéken ülsz, beszélgetsz valakivel, & nem érzed magad magányosnak, de minél inkább próbálod, annál inkább kificamodva érzed magad. Tudom, milyen Ha gyűlölnek. Tudom, milyen, ha vadásznak rád. Ismerem a sikolyt, ami a bőr alatt bújkál, de sosem tör át rajta. Megőrjít. Tudom, hogy fáj, ha bármi, amit csak mondasz, rosszul jön ki. Tudom milyen, ha szörnynEk éRzed magad. Amikor a rokonoknak azt mondtad, hogy sajnálod, hogy megölted a családjuk egy tagját, hittem neked. Láttam a szemedben. Elhittem, mikor azt mondtad, csak azt akartad, hogy maradjanak, mert magányos voltál. Csak azt akartad, hogy valaki legyen ott veled. A hírekben mutattak rólad képeket, ahogy a seregben ülsz a priccseden évekkel az előtt, hogy megölted volna azokat az embereket. Láttam a magányt & zavarodottságot a szemedben, már akkor is. Fogadok, hogy hálás voltál nekik, mikor beverték a koponyádat. Fogadok, azt mondtad nekik, csak azt akartad, hogy maradjanak, és hogy sajnálod, olyan nagyon sajnálod.

[A kedves barátról.]

Az állatosboltos, ahol kaját nem szoktam venni, csak játékokat, ma kedvesen megkérdezte, hogy hány kutyám van. Értetlenkedtem, mondtam, hogy csak egy. Csak mert annyi játékot veszek, azt hitte, van kettő vagy három is. Akkor biztos kölyök, próbálta menteni a renoméját, gondolom. Nem, de boxer. Nevettünk.
[Annyi idő alatt, míg bekapcsoltam a gépet & leírtam vagy öt mondatot, miszlikbe aprította az új játékát.]

Álmomban szerelmes voltam egy férfiba, akinek voltak körtefái.

Tudok jó is lenni ám. Ma a kelleténél jóval korábban ébredtem arra, hogy a hómunkások kiértek Csepelre, ott csiszatolták az aszfaltot a hólapátjaikkal, de ha már ennyi időm volt, föltettem egy nagy bödön vizet teának, kikotortam a spejz aljából valami reszli papírpoharakat, & indulás előtt leszaladtam két kancsó teával meg a poharakkal [per se a kutyának is jönnie kellett, elég viccesen nézhettem ki, de most nem erről van szó], & annyira örültek neki, olyan kis csendesen, topogva mondták, hogy köszönöm, szótlanul kortyolgattak, aztán mikor elfogyott a tea, & mondtam, hogy hát akkor én megyek, az egyik azt dörmögte, hogy ez olyan jólesett.

A Duna jegén majdnem térdig érő hóban cigizni nagyon jó.

Volt az, hogy ültem a hintaszék szélén, amúgy félseggel, a kutya csóvált & az ölembe mászott, a nővérem még épp nem rogyott össze a nevetés súlya alatt, én meg majdnem sírtam.
Előtte volt az, hogy elestem a töltésen, mert nem néztem se előre, se a lábam elé, nem láttam túl a szempilláimon, mert beismerő vallomást fogalmaztam. Akkor nem nagyon volt kedvem felállni utána, de mégis. Furcsán éreztem magam, na.
Előtte meg az volt, hogy kétségbe estem. Hogyan, mikor, miért, visszafejtegetni a lehetőségeket, kérdezni, nem remélni, de tudni, hogy ha nem forgatok meg minden követ, akkor még tarkónrúgni se akarom majd magam.
Aztán volt az, hogy ültem ott a hintaszék szélén, amúgy félseggel, & a nővérem már összerogyott, próbált levegőt venni, aztán azt mondta, hogy jaj, csókás, & megint fuldoklott a röhögéstől. A kutya az ölemben feküdt & csóvált.
Nagyon hülyén éreztem magam. Annak örültem őszintén, megkönnyebbülten, fellélegzősen, hogy istenem, mennyire ostoba vagyok. Mennyire szeles, mennyire szétszórt, mennyire, hm, ostoba. Soha nem örültem még annak, hogy ostoba vagyok.
& úgy tizenhat óra alatt produkáltam ezt a sok-sok viharos érzelmet. Már túl régóta voltam kényelmes, kiegyensúlyozott, érdektelen, érzelmektől biztonságos távolságba lustult. Kellett egy nagy fröccs. Egy tourbillon de vie.

[Reggel a nővéremnek az volt az első szava, hogy kispajtás? & aztán röhögött. Elég röhejes vagyok. Másfél méterrel a szokásos helyétől jobbra tettem le egy tárgyat, amiről ebből kifolyólag azt hittem, hogy elveszítettem, de legalább nem is az enyém, viszont tisztában vagyok az érzelmi értékével, bevallottam az elvesztés tényét, rá húsz perccel megtaláltam - akkor volt az, hogy ültem a hintaszék szélén & majdnem sírtam.]