Fergetegesen pocsék. Nem csak úgy tessék-lássék, módjával, hanem telibe, izomból, nagyon. Pedig olyan jólesik néha egy kis lektűrponyvaegyszerűség. & ezt az embert hajlamos a közvélemény dicsérni. Kezdem azt hinni, hogy a közvélemény nem olvasta ezt a könyvét. kezdjük azzal, hogy egy papos-nyomozós-szemikrimiben illő lenne történetnek lenni. Sztori, tudod, hogy ez történt, aztán az, aztán meg amaz. A hátsó borítón fényesre nyalt mesefűzésnek hűlt nyoma sincsen. Üssük bottal hát, most. Meg aztán az emberek. Van a szép & szimpatikus főszereplő, a szép & szimpatikus főszereplőnő, a csúnya & ellenszenves főgonosz, könyörgöm, a Maci Laciban összetettebb személyiségek vannak. Például a piknikeskosarak. Izzadság- & papírszagú az összes szereplő egytől egyig. Azt csinálja a szerencsétlenekkel, hogy mindegyiknek van néhány tulajdonsága meg ruhadarabja, & ezeket ismételgeti róluk, ahányszor csak lehet. & amikor hetvennyolcadjára olvasod, hogy ráesett a hamu a fehér vászonöltönyre, meg hogy összevissza vágott haj, meg hogy elefántcsont gyöngysor barna bőrön, meg hogy magas pap, meg hogy kóla & legyező, akkor visítozva fogsz a fotőj körül rohangászni az idegfeszültséget levezetendő.
Az olyan apróságok miatt, hogy ha az öreg pap úgy declinálja a rózsát, hogy rosa, rosae, akkor nagyon sürgősen seggbe kék ám rúgni, meg ne idegeskedjek, tudom. Meg az olyan apróságon se, hogy ha jól felismerhetően idézi a huszonkettedik zsoltárt, & aláírja, hogy ez egy evangéliumi idézet. De ezek nélkül is marad éppen elég vérlázító butaság benne. Messze kerüld, cave librum, ha meg olvastad, annyi guggolás, ahány oldal volt. Megyek guggolni. A jövő hétre imádnivalóak lesznek a combjaim.

Arturo Perez-Révertre, Dobpergés Sevillában